logo

Humcsi Versek


Élet és halál

… Még találkozunk

 

Sétálsz a szürke, kihalt utcán,

Mész ház meg ház előtt,

Nem veszed észre azt mind,

Ami a nyárral elszökött.

Elmúlt már fejed fölött az ősz, a tél.

Csodálkozol élettelen arcomon,

S azon, amivé tettél.

Látod, megint remeg a kezem,

És vacog a szám,

De nem mozdulsz,

Nem jössz többé hozzám.

Újra láthatjuk még talán

Egymást valahol,

Valahol, ahol a sok

millió halott dalol.

 

 


 

 

 

Ildinek

 

Elmentél, mert nem kellett a fény,

Fáradt voltál te, életed rövid és kemény.

Éltél a züllesztő nagyvárosok porában,

Éltél a jó és rossz világban.

 

Minden voltál nekem, semmi egyben,

Harcoltál egyedül is, és seregben.

Ültél este egyedül sírva az ágyadon,

De sokszor nevettünk, kedves Barátom.

 

Olykor fájdalmat éreztél, olykor szerelmet,

Volt, hogy csakis te hoztad meg kedvemet.

Barát voltál te a barátok között,

Barát voltál, pedig testedbe bánat költözött.

 

És végül a fájdalom felemésztett téged,

És nem volt tovább, hirtelen lett véged,

Nem élhettél tovább - hisz egyszer meghalni kell-

De ígérem Kisbarátnőm: nem feledlek soha el.

 

 


 

Kerestelek

 

Szellő fújta arcomat,

És vihar tépte lelkem,

Hosszúak a napok, és

Sehol sincs, kit kerestem.

 

Már nincsenek éjszakák,

Nincsenek reggelek,

Majd elmúlik az élet,

Mikorra felkelek.

 

"Merre vagy? Hová bújtál?"

Kerestelek megszállottan,

De hangodat elfújták a szelek.

Meghaltál. - Úgy hallottam.

 

 


 

Várva a napra

 

Ma még a fáradt emlékek

is a mélyről felszínre törnek,

Ma még a kemény falat is

ledönti az őrjöngő tömeg.

Ma még a fénylő csillagok

is gyáván lehullanak,

Ma még a hazugok is

igazat mondanak.

 

Ma még a dob sem pereg,

Ha erre jön a király,

Ma még az sem kap,

Akinek tényleg kijár.

Ma még a Hold sem jön,

Miután már lement a Nap,

Ma még az sem boldog,

Ki nagy kincset kap.

 

Ma félve vánszorog

A hajnalba a holnap…

 

 


 

 

Életek könyve

 

Az élet egy könyv, melynek

megsárgult lapjai üresen

tátongnak az asztalon,

Az élet egy könyv, de

ki írja vajon?

 

A gyerekkor csak pár

oldal e könyvben,

Mely semmivé veszik,

Mint vízfesték a könnyben,

 

De mégis ott marad

az elmaszatolt festék,

Mint kisgyermek szívében

egy régi, fájó emlék.

 

Ezért vigyázz, ha te írod,

a könyvbe a súlyos sorokat

Nehogy pár rossz oldal

széttépjen sorsokat.

 

S ha meguntad az írást,

Ne csukd be a könyvet,

Inkább add a kezembe,

Majd én folytatom őket.

 

 


 

Egy picike fém

 

Nem is gondolná az,

Aki pengéket gyárt,

Hogy hányszor okoz

Egy nap halált.

 

Az a csöppnyi él,

Az a picike fém,

Ha rosszul vagyok,

Csak úgy hatol belém.

 

Felbuggyan innen-onnan

Néhány milli vér,

Érted teszem, Kedves,

A szerelmedér’.

 

 


 

 

 

Élek és haldoklom

 

Virágok közt fekszem, kinn a vizes réten,

Szörnyülködve sorsomon, s a tiéden.

Felhők szárnyán szállok, át a könnyű légen,

Élek és haldoklom a világmindenségben.

 

 


 

Meghalni félek

 

Nyomott az ágy, nem zargat álom,

S nem jössz te sem, hiába várom.

 

Lágy szellő csapkodja ablakom,

S betegek szuszogását hallgatom.

 

Bágyadt arcok, kik mind halálra várnak,

De szüksége van rájuk a világnak.

 

Őket is, mint engem, most is haza várnak,

De nem megyek, s itt marad a bánat.

 

Úgy várom már, hogy lássam arcodat,

Hogy máshol érjen végre a fáradt alkonyat.

 

Várom, hogy vigyél már messzi-messzi innen,

Hogy végre már szétrepeszd az ingem.

 

Hogy csókokkal árassz el, amíg csak élek,

Kérlek vigyázz rám, mert meghalni félek.

 

 


 

A lepel

 

Tudom: egyszer betekint az ablakon,

S ronggyá tép egy furcsa alkonyon.

Látod: fekete lepel az arcomon,

Melyet te leheltél rá egy borús hajnalon.

 

 


 

Az égben

 

Fekete az este, mint az ében,

S nem látom arcodat az éjben,

Hallom a hangod a messzi-messzeségben,

Én még mindig itt vagyok ébren,

De te már régen fenn vagy az égben.

 

 


 

Fogyatkozás

 

Lassan elfogynak a szavak,

És nem marad semmi sem.

Ahogy megy le a Nap,

Úgy fogy el életem.

Visszaadok nektek

Mindent, amit kértem,

Sötétben halok meg,

Bár nem így éltem.

 

 


 

Kínzó fájdalom

 

Süvítő szél suhan át az ablakon,

Megsárgult emlékek az asztalon,

Kínzó fájdalom hasítja szívem,

Közel a halál: jobban, mint hiszem.

 

 


 

Százszor születni

 

Sikító hangok,

Fénylő csillagok,

Százszor meghaltam,

Mégis itt vagyok.

 

Fájdalom ölelt,

S kínzott az ég is,

De láthatod:

Itt vagyok mégis.

 

Bárkit kérek,

Senki sem segít,

De látod: itt vagyok,

Mégis itt.

 

Százszor születtem,

A halál százszor elragadott,

És nézd! Remegve,

De mégis itt vagyok.

 

 


 

Koszorú

 

Végigjártam ezt az utcát

Ezerszer és százszor,

Kerestem a barátnőmet,

Míg a nap pislákol.

 

De nem találtam mást,

Csak egy emléket, szomorút,

És egy földön fekvő,

Halálból font sírkoszorút.

 

 


 

Fakult éj

 

Sárban tiporva,

Napról-napra élek,

Csak előre megyek,

Hátra sose nézek.

 

Leszakított rózsák,

Amerre csak lépek,

Csak mocsárba, porba

Üldözött az élet.

 

Megfakult virágok

Simogatták lábam,

S lehullott avar volt

Éjszaka az ágyam.

 

Párnám is csak

Egy óriás gomba volt,

Fényt a Nap adott,

Vagy az éjjeli Hold.

 

Utamon vezettek

A fák, a csillagok,

S társaim voltak

A kedves állatok.

 

Cserepek hulltak,

Ha sajgott a lelkem,

Elvettek mindent,

Amire ráleltem.

 

Gondolataim feketék,

Mint a sötét éj,

Megkísért a halál,

Megkísért a kéj.

 

Bú és fájdalom,

Mi utamon kísér,

Nem élet az élet,

Ha semmit sem ér.

 

 


 

Egyszer élek

 

Amit tettem, én nem bánom,

Hosszú még az ifjúságom,

Élem, élem az életem,

Nem bánom én, amit tettem.

 

Megtenném még százezerszer,

S hogyha idős leszek egyszer,

Elmondhassam mindenkinek,

Hogy én is csak egyszer élek,

 

És ebben a néhány évben

Nemcsak voltam, hanem éltem.

Úgy élek, hogy csak azt bánjam,

Melyik utat sosem jártam.

 

 


 

Hullócsillag

 

Nincs olyan madár, mely örökké száll,

Nincs csillag, mely örökké ragyog.

Halott kismadár, hullócsillag vagyok.

 

 


 

 

Búcsúüzenet Kedvesemnek

(részlet)

 

Elmenni innen olyan jó volna,

Menni innen messze, messze valahova.

Irány nélkül menni, amerre fúj a szél,

Oda menni, hol már a Nap se kél.

 

Elmenni messzire, soha visszajönni,

S ha elmegyek, senkinek köszönni.

Eltűnni, mintha föld nyelt volna el,

Oda menni, hol már madár se énekel.

 

Oly messzire menni, hol nem érnek el,

S hogy az merre van, nem érdekel.

Csak mennék, amerre visz a lábam,

Messze menni, nem lenni e világban.

 

 


 

Elveszek

 

Sötétben zúg az esti szél,

Arcom fújja –reszketek-

Csillagok közt vak remény,

A semmiségben –elveszek-

 

 


 

 

Álomvilágban

 

Puha felhők bársonyszárnyán nyugszik szívem,

Lecsukódik fáradtan könnyel telt szemem.

Egy más, egy jobb világ lesz, mire felkelek,

Mindenhol kék, boldogságot morajló tengerek.

Zöldbe borult rét, gyümölcsfák, eperföldek,

Olyan messzeség, mit nem is ismer képzelet,

S vidám madárdalok közt élvezem ölelésedet.

Minden nap megsimítom kedvesen az arcodat,

S összebújva, jó melegben ér minket a pirkadat.

De hirtelen, zúgva, zizeregve végleg elillan az álom,

S könnyek közt ébredek e szürke, kínzó, kegyetlen világon.

 

 


 

Látogatóm

 

Fájdalom, mit te szültél meg bennem,

De nem mutattál utat, merre kéne mennem.

Tudod, valaki ismét ellátogatott hozzám,

És én csak néztem rá bután, ostobán.

Bemutatkozott –nem először- ezután:

„Nem emlékszel? Én vagyok az, Magány”.

 

 


 

 

Pokol

 

Köves, rázós utakon, régi macskaköveken,

Csak fáztam és dideregtem, éltem borús életem.

Embereknek milliói tán értik, amit érzek,

De sokan csak hátra, én előre nézek.

 

Nem számít, mit hozol, vagy az, hogy mit viszel,

A lényedet az szabja meg, hogy arcod mit visel,

Álarcot, valót vagy gyászos fekete leplet,

Nekem mindegy, én mindent levedlek.

Nem ragadok hálójába, bármekkora is a pók-ól,

Jó vagyok vagy rossz vagyok, vár rám a pokol.

 

Reggelente, ha felkelek, didereg a szívem,

Életemnek sors-fonalát majd merre viszem.

Fáradt fejjel, zsibbadt aggyal munkába indulok,

És pokolra visznek a tömött, szakadt buszok.

 

Düledező házak és régi, betört ablakok,

Pislákoló lámpafényben, magam ballagok.

Nem tudom, hogy merre menjek, s hova érkezem,

De a kíntól mentes, jó világot kenyérként éhezem.

Nem ragadok hálójába, bármekkora is a pók-ól,

Jó vagyok vagy rossz vagyok, ágyamként vár a pokol.

 

Minden percben letántorgunk életünk lépcsőjén,

S jobbra megyünk, balra megyünk, döntünk könnyedén.

Ha vár rám, hadd várjon, én nem ijedek meg,

Úgy legyen, hogy tényleg éljek, ha már élhetek.

 

Élvezni, hogy ember vagyok, ez az, ami vezet,

Hogy megtegyem, ha úgy akarom, ha már meglehet.

Amit igaznak hiszel, csak korlátokat, gátat szab eléd,

Ha nem hiszel a korlátokban, tiéd a mindenség!

Nem érdekel, mit volt, mi lesz, a jövő úgyis egy:

Az emberek bárhogy élnek, akkor is mind pokolra megy.

 

 


 

Szorongató hangulat

 

Súlyos hengerekkel voltom alatt

Suhanva törve át azt a sevolt falat,

Kattogó fogaskerekek rezegnek

S zúzzák szét a búgó lélegzetet.

Sajgó robajjal durrogva pörög,

Járják táncaikat, de kínjuk örök.

Legmélyebb bugyraiban rejtve el

Régi seb, forradt heg, a régvolt-jel.

Egészen apró fájdalom, csak karcolás,

Totálkárba taszít, ha feljebb ás.

Pókhálóként tűnve ezer felé repeszt,

S zúdít a motorba millió repeszt.

Csöndje szélnek és tengerek moraja,

Madarak röptei és hangyáknak raja,

Léptek suhogása, suttogók zaja,

Fák rezdülése, lámpák búgása

Hasítják dörgő mennyvillámként szét

Kicsiny, titkos fiókba zárt herpeszét,

Rákként terjedő öröknek fájdalmát,

Mit felöltve, mint bundás nagykabát

Szorongatva markol kőtenyerével,

S hogy öregszel száz vagy ezer évvel

Ugyanazon marokkal halálra fojt,

Úgy, hogy nem érzel se kínt, se kort,

Csak torkodban buggyanó forró vért,

Mondd, mondd, megérte mindezért!?

 

Tégy a tortádra borst és sót, jó sokat,

Írta e sorokat a szorongató hangulat.

 

 


 

Szorongató hangulat II.

 

Lelkedben ragadt súlyos titok-szavak

Vulkánként köpődnének ki csukott szádon,

De ketrecbe zárva, láncra feszített pórázon,

Megkötözve egy-egy a torkodba szalad.

Nyelved alá rejtve bújtatod, látom

Szúrja szájpadlásod, mint hegyes varrótű,

S szurokként maró fájdalomra keserű,

Elfuserált, halvány nyomát, barátom

Az arcodra –mosolynak nevezve- csalod,

S a napnak tűző sugárfényében,

Hazug vigyorba forrva voltaképpen,

Fogaid közt őrlődve, morzsaként meghalok.

 

Szalad szerteszét száz szófordulat,

Írta e sorokat a szorongató hangulat.

 

 


 

Szorongató hangulat III.

 

Ugyanazt az eget bámuljuk, s tán

ugyanazt a csillagot,

Csak ezer fényévre, te odaát,

én ideát vagyok.

Kisherceged burkában rózsaként

virágzol az éjben,

Te ragyogsz, tündökölsz, én

sorvadok éppen.

Vajon melyik a valódi, a tied vagy

az én világom?

Ha tudom, hogy így lesz, a

tövised levágom,

Hogy ne nőjön, ne szúrjon kétélű

kardként belém,

S te lennél a holdfény könnyező

életem reggelén.

Sugaradnak melegében ébrednék

minden áldott nap,

S nem kínozna halott kérdés:

Merre vagy?

 

…írta e sorokat a szorongató hangulat

 

 


 

 

Ébenfátyol

 

Szívszaggató, őrjítő vihar dúl bennem,

S mikor lehunyom két szemem,

Úgy érzem, kinyitni többé nem akarom,

Lelkemet szürke fellegekkel takarom.

Fekete ébenfátyol van a szívemen,

Kerestem, de rájöttem, nincsen istenem.

Szúrózajban, kínköves kacajok jönnek felém,

S végtelen kínzó érzés markol belém.

Mint veszett kutya, marcangolja szívemet az élet,

Csak peregnek előttem gyilkos emlékképek.

Egyetlen vágy-érzés lett úrra csak rajtam,

Papoknak imáját poklodból halljam!

 


 

Hányszor?

 

Mit is írnál, Barátom

egy szürke kőtáblára,

Melyen Nevet már

elragadott a halál?

Mondd! Milyen virágot

vinnél a sírra,

Hol még madár se jár?

 

Milyen gyertyát

gyújtanál meg ott,

Hol még sose járt a fény?

Hányszor mennél a sírhoz,

Hol ott nyugszom én?

 


 

Amíg félsz

 

Amíg a szavaktól félsz,

Boldog nem leszel,

Amíg a választól félsz,

Hiába kérdezel,

S amíg az élettől félsz,

Hiába létezel.

 


 

Az életem

 

Mint a nagy Hold odafenn,

Olyan az én életem:

Fényleni tud,

De világítani nem.

 


 

Egy penge - Egy élet I.

 

Egy vágás a csuklón

És ömlik a vér,

Egy aprócska penge

Egy életet ér.

 

 


 

A szívemben

 

Kinézek az ablakon,

Látom a világot,

Látok kinn reszketőn

Néhány jóbarátot.

Szórja sugarait ránk

A fényes Nap,

Látok itt mindent,

De te hol vagy?

Kérdezlek, hová bújtál?

Talán egy fa mögé?

Nem! Inkább a bokor közé!

De nézem jobban: ott sem vagy,

Talán eltakar egy öreg pad?

Talán, ahol a madár fiókát költ?

De ott sem látlak!

Tán elnyelt a Föld?

Nem, mégsem! Már látlak!

Megbújtál, szép csendben,

Itt rejtőzöl meglapulva,

Benn a szívemben.

 

 


 

Életvágy

 

Zokogó anyák őrjítő sírása,

Reszkető fák halk susogása,

Ajtók hangos csattanása

Rácsodálkoztat a mára.

 

Szellemeknek jó világa,

Koldusoknak boldogsága,

Csecsemőknek érettsége

Kényszerít a megértésre.

 

Vízben úszó csillámfények,

Elveszített vak remények,

Régen írott vadregények

Mutatják meg, hogyan éljek.

 

Autók hangos robajára

Reszketve ébredek,

Boldogságban, bánatban

Is fogom két kezed.

 

Tanultam már mások

Súlyos halálkényszerén,

S most végtelenbe nyúló

Életvágy hasít belém.

 

Szavazás


FalusiVakáció csoport
Szavazás
FalusiVakáció csoport

Szeretnél egy ilyen weblapot teljesen ingyen?
Ez a weboldal a Nanoweb honlapszerkesztővel készült.
© Minden jog fenntartva.