Élet és halál … Még találkozunk
Sétálsz a szürke, kihalt utcán,
Mész ház meg ház előtt,
Nem veszed észre azt mind,
Ami a nyárral elszökött.
Elmúlt már fejed fölött az ősz, a tél.
Csodálkozol élettelen arcomon,
S azon, amivé tettél.
Látod, megint remeg a kezem,
És vacog a szám,
De nem mozdulsz,
Nem jössz többé hozzám.
Újra láthatjuk még talán
Egymást valahol,
Valahol, ahol a sok
millió halott dalol.
Ildinek
Elmentél, mert nem kellett a fény,
Fáradt voltál te, életed rövid és kemény.
Éltél a züllesztő nagyvárosok porában,
Éltél a jó és rossz világban.
Minden voltál nekem, semmi egyben,
Harcoltál egyedül is, és seregben.
Ültél este egyedül sírva az ágyadon,
De sokszor nevettünk, kedves Barátom.
Olykor fájdalmat éreztél, olykor szerelmet,
Volt, hogy csakis te hoztad meg kedvemet.
Barát voltál te a barátok között,
Barát voltál, pedig testedbe bánat költözött.
És végül a fájdalom felemésztett téged,
És nem volt tovább, hirtelen lett véged,
Nem élhettél tovább - hisz egyszer meghalni kell-
De ígérem Kisbarátnőm: nem feledlek soha el.
Kerestelek
Szellő fújta arcomat,
És vihar tépte lelkem,
Hosszúak a napok, és
Sehol sincs, kit kerestem.
Már nincsenek éjszakák,
Nincsenek reggelek,
Majd elmúlik az élet,
Mikorra felkelek.
"Merre vagy? Hová bújtál?"
Kerestelek megszállottan,
De hangodat elfújták a szelek.
Meghaltál. - Úgy hallottam.
Várva a napra
Ma még a fáradt emlékek
is a mélyről felszínre törnek,
Ma még a kemény falat is
ledönti az őrjöngő tömeg.
Ma még a fénylő csillagok
is gyáván lehullanak,
Ma még a hazugok is
igazat mondanak.
Ma még a dob sem pereg,
Ha erre jön a király,
Ma még az sem kap,
Akinek tényleg kijár.
Ma még a Hold sem jön,
Miután már lement a Nap,
Ma még az sem boldog,
Ki nagy kincset kap.
Ma félve vánszorog
A hajnalba a holnap…
Életek könyve
Az élet egy könyv, melynek
megsárgult lapjai üresen
tátongnak az asztalon,
Az élet egy könyv, de
ki írja vajon?
A gyerekkor csak pár
oldal e könyvben,
Mely semmivé veszik,
Mint vízfesték a könnyben,
De mégis ott marad
az elmaszatolt festék,
Mint kisgyermek szívében
egy régi, fájó emlék.
Ezért vigyázz, ha te írod,
a könyvbe a súlyos sorokat
Nehogy pár rossz oldal
széttépjen sorsokat.
S ha meguntad az írást,
Ne csukd be a könyvet,
Inkább add a kezembe,
Majd én folytatom őket.
Egy picike fém
Nem is gondolná az,
Aki pengéket gyárt,
Hogy hányszor okoz
Egy nap halált.
Az a csöppnyi él,
Az a picike fém,
Ha rosszul vagyok,
Csak úgy hatol belém.
Felbuggyan innen-onnan
Néhány milli vér,
Érted teszem, Kedves,
A szerelmedér’.
Élek és haldoklom
Virágok közt fekszem, kinn a vizes réten,
Szörnyülködve sorsomon, s a tiéden.
Felhők szárnyán szállok, át a könnyű légen,
Élek és haldoklom a világmindenségben.
Meghalni félek
Nyomott az ágy, nem zargat álom,
S nem jössz te sem, hiába várom.
Lágy szellő csapkodja ablakom,
S betegek szuszogását hallgatom.
Bágyadt arcok, kik mind halálra várnak,
De szüksége van rájuk a világnak.
Őket is, mint engem, most is haza várnak,
De nem megyek, s itt marad a bánat.
Úgy várom már, hogy lássam arcodat,
Hogy máshol érjen végre a fáradt alkonyat.
Várom, hogy vigyél már messzi-messzi innen,
Hogy végre már szétrepeszd az ingem.
Hogy csókokkal árassz el, amíg csak élek,
Kérlek vigyázz rám, mert meghalni félek.
A lepel
Tudom: egyszer betekint az ablakon,
S ronggyá tép egy furcsa alkonyon.
Látod: fekete lepel az arcomon,
Melyet te leheltél rá egy borús hajnalon.
Az égben
Fekete az este, mint az ében,
S nem látom arcodat az éjben,
Hallom a hangod a messzi-messzeségben,
Én még mindig itt vagyok ébren,
De te már régen fenn vagy az égben.
Fogyatkozás
Lassan elfogynak a szavak,
És nem marad semmi sem.
Ahogy megy le a Nap,
Úgy fogy el életem.
Visszaadok nektek
Mindent, amit kértem,
Sötétben halok meg,
Bár nem így éltem.
Kínzó fájdalom
Süvítő szél suhan át az ablakon,
Megsárgult emlékek az asztalon,
Kínzó fájdalom hasítja szívem,
Közel a halál: jobban, mint hiszem.
Százszor születni
Sikító hangok,
Fénylő csillagok,
Százszor meghaltam,
Mégis itt vagyok.
Fájdalom ölelt,
S kínzott az ég is,
De láthatod:
Itt vagyok mégis.
Bárkit kérek,
Senki sem segít,
De látod: itt vagyok,
Mégis itt.
Százszor születtem,
A halál százszor elragadott,
És nézd! Remegve,
De mégis itt vagyok.
Koszorú
Végigjártam ezt az utcát
Ezerszer és százszor,
Kerestem a barátnőmet,
Míg a nap pislákol.
De nem találtam mást,
Csak egy emléket, szomorút,
És egy földön fekvő,
Halálból font sírkoszorút.
Fakult éj
Sárban tiporva,
Napról-napra élek,
Csak előre megyek,
Hátra sose nézek.
Leszakított rózsák,
Amerre csak lépek,
Csak mocsárba, porba
Üldözött az élet.
Megfakult virágok
Simogatták lábam,
S lehullott avar volt
Éjszaka az ágyam.
Párnám is csak
Egy óriás gomba volt,
Fényt a Nap adott,
Vagy az éjjeli Hold.
Utamon vezettek
A fák, a csillagok,
S társaim voltak
A kedves állatok.
Cserepek hulltak,
Ha sajgott a lelkem,
Elvettek mindent,
Amire ráleltem.
Gondolataim feketék,
Mint a sötét éj,
Megkísért a halál,
Megkísért a kéj.
Bú és fájdalom,
Mi utamon kísér,
Nem élet az élet,
Ha semmit sem ér.
Egyszer élek
Amit tettem, én nem bánom,
Hosszú még az ifjúságom,
Élem, élem az életem,
Nem bánom én, amit tettem.
Megtenném még százezerszer,
S hogyha idős leszek egyszer,
Elmondhassam mindenkinek,
Hogy én is csak egyszer élek,
És ebben a néhány évben
Nemcsak voltam, hanem éltem.
Úgy élek, hogy csak azt bánjam,
Melyik utat sosem jártam.
Hullócsillag
Nincs olyan madár, mely örökké száll,
Nincs csillag, mely örökké ragyog.
Halott kismadár, hullócsillag vagyok.
Búcsúüzenet Kedvesemnek
(részlet)
Elmenni innen olyan jó volna,
Menni innen messze, messze valahova.
Irány nélkül menni, amerre fúj a szél,
Oda menni, hol már a Nap se kél.
Elmenni messzire, soha visszajönni,
S ha elmegyek, senkinek köszönni.
Eltűnni, mintha föld nyelt volna el,
Oda menni, hol már madár se énekel.
Oly messzire menni, hol nem érnek el,
S hogy az merre van, nem érdekel.
Csak mennék, amerre visz a lábam,
Messze menni, nem lenni e világban.
Elveszek
Sötétben zúg az esti szél,
Arcom fújja –reszketek-
Csillagok közt vak remény,
A semmiségben –elveszek-
Álomvilágban
Puha felhők bársonyszárnyán nyugszik szívem,
Lecsukódik fáradtan könnyel telt szemem.
Egy más, egy jobb világ lesz, mire felkelek,
Mindenhol kék, boldogságot morajló tengerek.
Zöldbe borult rét, gyümölcsfák, eperföldek,
Olyan messzeség, mit nem is ismer képzelet,
S vidám madárdalok közt élvezem ölelésedet.
Minden nap megsimítom kedvesen az arcodat,
S összebújva, jó melegben ér minket a pirkadat.
De hirtelen, zúgva, zizeregve végleg elillan az álom,
S könnyek közt ébredek e szürke, kínzó, kegyetlen világon.
Látogatóm
Fájdalom, mit te szültél meg bennem,
De nem mutattál utat, merre kéne mennem.
Tudod, valaki ismét ellátogatott hozzám,
És én csak néztem rá bután, ostobán.
Bemutatkozott –nem először- ezután:
„Nem emlékszel? Én vagyok az, Magány”.
Pokol
Köves, rázós utakon, régi macskaköveken,
Csak fáztam és dideregtem, éltem borús életem.
Embereknek milliói tán értik, amit érzek,
De sokan csak hátra, én előre nézek.
Nem számít, mit hozol, vagy az, hogy mit viszel,
A lényedet az szabja meg, hogy arcod mit visel,
Álarcot, valót vagy gyászos fekete leplet,
Nekem mindegy, én mindent levedlek.
Nem ragadok hálójába, bármekkora is a pók-ól,
Jó vagyok vagy rossz vagyok, vár rám a pokol.
Reggelente, ha felkelek, didereg a szívem,
Életemnek sors-fonalát majd merre viszem.
Fáradt fejjel, zsibbadt aggyal munkába indulok,
És pokolra visznek a tömött, szakadt buszok.
Düledező házak és régi, betört ablakok,
Pislákoló lámpafényben, magam ballagok.
Nem tudom, hogy merre menjek, s hova érkezem,
De a kíntól mentes, jó világot kenyérként éhezem.
Nem ragadok hálójába, bármekkora is a pók-ól,
Jó vagyok vagy rossz vagyok, ágyamként vár a pokol.
Minden percben letántorgunk életünk lépcsőjén,
S jobbra megyünk, balra megyünk, döntünk könnyedén.
Ha vár rám, hadd várjon, én nem ijedek meg,
Úgy legyen, hogy tényleg éljek, ha már élhetek.
Élvezni, hogy ember vagyok, ez az, ami vezet,
Hogy megtegyem, ha úgy akarom, ha már meglehet.
Amit igaznak hiszel, csak korlátokat, gátat szab eléd,
Ha nem hiszel a korlátokban, tiéd a mindenség!
Nem érdekel, mit volt, mi lesz, a jövő úgyis egy:
Az emberek bárhogy élnek, akkor is mind pokolra megy.
Szorongató hangulat
Súlyos hengerekkel voltom alatt
Suhanva törve át azt a sevolt falat,
Kattogó fogaskerekek rezegnek
S zúzzák szét a búgó lélegzetet.
Sajgó robajjal durrogva pörög,
Járják táncaikat, de kínjuk örök.
Legmélyebb bugyraiban rejtve el
Régi seb, forradt heg, a régvolt-jel.
Egészen apró fájdalom, csak karcolás,
Totálkárba taszít, ha feljebb ás.
Pókhálóként tűnve ezer felé repeszt,
S zúdít a motorba millió repeszt.
Csöndje szélnek és tengerek moraja,
Madarak röptei és hangyáknak raja,
Léptek suhogása, suttogók zaja,
Fák rezdülése, lámpák búgása
Hasítják dörgő mennyvillámként szét
Kicsiny, titkos fiókba zárt herpeszét,
Rákként terjedő öröknek fájdalmát,
Mit felöltve, mint bundás nagykabát
Szorongatva markol kőtenyerével,
S hogy öregszel száz vagy ezer évvel
Ugyanazon marokkal halálra fojt,
Úgy, hogy nem érzel se kínt, se kort,
Csak torkodban buggyanó forró vért,
Mondd, mondd, megérte mindezért!?
Tégy a tortádra borst és sót, jó sokat,
Írta e sorokat a szorongató hangulat.
Szorongató hangulat II.
Lelkedben ragadt súlyos titok-szavak
Vulkánként köpődnének ki csukott szádon,
De ketrecbe zárva, láncra feszített pórázon,
Megkötözve egy-egy a torkodba szalad.
Nyelved alá rejtve bújtatod, látom
Szúrja szájpadlásod, mint hegyes varrótű,
S szurokként maró fájdalomra keserű,
Elfuserált, halvány nyomát, barátom
Az arcodra –mosolynak nevezve- csalod,
S a napnak tűző sugárfényében,
Hazug vigyorba forrva voltaképpen,
Fogaid közt őrlődve, morzsaként meghalok.
Szalad szerteszét száz szófordulat,
Írta e sorokat a szorongató hangulat.
Szorongató hangulat III.
Ugyanazt az eget bámuljuk, s tán
ugyanazt a csillagot,
Csak ezer fényévre, te odaát,
én ideát vagyok.
Kisherceged burkában rózsaként
virágzol az éjben,
Te ragyogsz, tündökölsz, én
sorvadok éppen.
Vajon melyik a valódi, a tied vagy
az én világom?
Ha tudom, hogy így lesz, a
tövised levágom,
Hogy ne nőjön, ne szúrjon kétélű
kardként belém,
S te lennél a holdfény könnyező
életem reggelén.
Sugaradnak melegében ébrednék
minden áldott nap,
S nem kínozna halott kérdés:
Merre vagy?
…írta e sorokat a szorongató hangulat
Ébenfátyol
Szívszaggató, őrjítő vihar dúl bennem,
S mikor lehunyom két szemem,
Úgy érzem, kinyitni többé nem akarom,
Lelkemet szürke fellegekkel takarom.
Fekete ébenfátyol van a szívemen,
Kerestem, de rájöttem, nincsen istenem.
Szúrózajban, kínköves kacajok jönnek felém,
S végtelen kínzó érzés markol belém.
Mint veszett kutya, marcangolja szívemet az élet,
Csak peregnek előttem gyilkos emlékképek.
Egyetlen vágy-érzés lett úrra csak rajtam,
Papoknak imáját poklodból halljam!
Hányszor?
Mit is írnál, Barátom
egy szürke kőtáblára,
Melyen Nevet már
elragadott a halál?
Mondd! Milyen virágot
vinnél a sírra,
Hol még madár se jár?
Milyen gyertyát
gyújtanál meg ott,
Hol még sose járt a fény?
Hányszor mennél a sírhoz,
Hol ott nyugszom én?
Amíg félsz
Amíg a szavaktól félsz,
Boldog nem leszel,
Amíg a választól félsz,
Hiába kérdezel,
S amíg az élettől félsz,
Hiába létezel.
Az életem
Mint a nagy Hold odafenn,
Olyan az én életem:
Fényleni tud,
De világítani nem.
Egy penge - Egy élet I.
Egy vágás a csuklón
És ömlik a vér,
Egy aprócska penge
Egy életet ér.
A szívemben
Kinézek az ablakon,
Látom a világot,
Látok kinn reszketőn
Néhány jóbarátot.
Szórja sugarait ránk
A fényes Nap,
Látok itt mindent,
De te hol vagy?
Kérdezlek, hová bújtál?
Talán egy fa mögé?
Nem! Inkább a bokor közé!
De nézem jobban: ott sem vagy,
Talán eltakar egy öreg pad?
Talán, ahol a madár fiókát költ?
De ott sem látlak!
Tán elnyelt a Föld?
Nem, mégsem! Már látlak!
Megbújtál, szép csendben,
Itt rejtőzöl meglapulva,
Benn a szívemben.
Életvágy
Zokogó anyák őrjítő sírása,
Reszkető fák halk susogása,
Ajtók hangos csattanása
Rácsodálkoztat a mára.
Szellemeknek jó világa,
Koldusoknak boldogsága,
Csecsemőknek érettsége
Kényszerít a megértésre.
Vízben úszó csillámfények,
Elveszített vak remények,
Régen írott vadregények
Mutatják meg, hogyan éljek.
Autók hangos robajára
Reszketve ébredek,
Boldogságban, bánatban
Is fogom két kezed.
Tanultam már mások
Súlyos halálkényszerén,
S most végtelenbe nyúló
Életvágy hasít belém.
|