Humcsi Versek

Barátság

Te és Én

Mindenki csak mondja, hogy szeret,

De én meghaltam teveled.

Mikor Te lecsuktad szemed,

Meghalt a szívem, a szíved.

Bölcsőm voltál, de már nem alszom többé,

Én szeretlek majd örökkön örökké.

Négy keréken suhant a Halál feléd,

S fémkarmai csíptek belém, s beléd.

De akkor este az autó engem ütött el,

Szívemben még mindig létezel!

Létezel, s gondolsz még énreám,

Itt dobogsz legbelül, Drága Kiskutyám!

Összekötve

Rohanó világban, züllött éjszakákban,

Megtaláltam reményem, akire vártam.

Fogja a kezemet, vezet utamon,

Nélküle nincsen éjjelem, nappalom.

Összefonjuk sorsunk és nem tépheti szét,

Semmi, sehol, soha, mert örök e kötelék.

Barátomnak

Sötétben fogod a kezem,

Lámpát gyújtasz, ha nem merek,

Álomra zárod szemem,

Ha az ébrenlétben rettegek.

Mosolyt csalsz az arcomra,

Virágaid szívembe ülteted,

Csókot lehelsz homlokomra,

S én örökre fogom két kezed!

Kitaszítanám

Amit más durva kezek arcodra gyűrtek,

Én selyemkezemmel lesimítanám,

A gúnygombócok, mik szívedben gyűlnek,

Én könnyeimmel kitaszítanám…

Nem vagy egyedül

Láthatatlan aranyfonál, mit szíved sarkára kötök,

Hogy el ne bújhass sohasem, s barátságunk legyen örök.

Gondolj majd reánk, ha borús szíveden magány árnya ül,

Jusson eszedbe, hogy valójában sosem vagy egyedül.

Nem voltál

Mennyit ér a barátság e szánalmas földi létben?

Egy csettintésre, pillantásra eltűnik majd minden.

Azt gondoltam, nincs gazdagabb, szebb és drága kincsem,

De hazugság volt minden, mit igaznak hittem.

Egyszer ragyogó volt, s csillogó minden,

De már az enyészeté, s közös jövőnk nincsen.

Régen társak voltunk, egymásnak jobbjai, mi ketten,

De már csak fél kézzel fekszem itt a priccsen.

Életemnek ágya ez, minek lába reccsen,

Hidd el, én majd meglelem, ami vezessen,

S nem állok többé árván, kétségbeesetten,

Halott virágokat öntöztem a kertben.

Fáj az igazság? Neked fájhat, de nekem nem,

Millió pillanat volt, mit őszintén szerettem,

De egy csapásra elmúlt minden, miben hittem,

Te igaz barát nem voltál soha, sohasem.

Ott leszek

Lehet az élet bármily kegyetlen és sorsod mostoha,

Te ne állj meg, csak menj mindig tova.

Szívedből ne töröld ki, csak rejtsd mélyen burokba,

Azt a szúró érzést, mely később majd sugallja,

Hogy szíved kertjének mely rózsáját ne tépd le soha.

Ha szúr és hasogat, csak csendben nyújtsd ki a kezed,

S meglátod, támaszodként majd mindig ott leszek.

Búcsúajándék

A régmúlt hasító szaggatással simogatja szívedbe

emlékének örök tenyérnyomát,

Vizének tükrében fénylőn csillogva vetíti arcodra

öröm és bánat dallamát.

Őrizve vezet, fogja a kezed, hogy ne félj,

csak menj lépésről-lépésre tovább,

S ha visszanézel, ne bánatot láss, hanem csak

örömöt, boldogot, s csodát.

Búcsúzóul nem adok neked aranyat,

vagy csillogó kincseket,

Csak fájón égve elhullajtok egyetlen

apró könnycseppet,

Hogy neked sírnod ne kelljen

többé soha, de soha,

S őszinte mosollyal haladj

utadon tova.

Magányosan

Könnycseppként didereg élettelen-fakó arcomon a bánat,

Hazug mosolyom sötét leple alatt tövisként támad,

Szúró gyilkos-fájdalommal bordáim közé feszítve ékel,

Darabokká tépve szét, s megtöltve halott reménységgel,

S vigyorogva suttog, a gondolat feledhetetlenül fogan:

Egyedül, elveszetten, árván halok meg. Magányosan.

Mégsem térek haza

Már a mosolyodra

sem emlékszem.

Elfelejtettél,

Úgy hiszem.

Barát leszel,

Azt mondtad,

De lenge szél

elfújta szavad.

Már nem sírok,

Nem álmodozok,

De valami mégis

megváltozott.

Már nem hallatszik

a vér szava.

Már nem félek,

Mégsem térek haza.

Örök kötelék

Nézzük egymás arcát, ha van pár szabad percünk,

S amikor kell, együtt sírunk és nevetünk.

Mindig öleljük egymást, amikor csak tehetjük,

És bárki másnál egymást jobban szeretjük.

Kéz a kézben indultunk, mint két jó barát,

Kéz a kézben sétálunk, tűzön-vízen át!

Nem engeded el

Hosszú és rövid verseket írok,

Kicsit vagy semmit, keveset bírok.

És nagyon jól tudom: lassan szétesem,

S te akkor sem engeded el két kezem.

Találkozunk még…

A gondolatba minden szív belerezdül,

Ajkunkról halk nóta csendül.

Bár mindenki az elválásról dalol,

Mi biztos találkozunk még valahol.

Kérdezed: „Vajon mikor látjuk egymást újra?

Egyedül lépjek a hosszú, poros útra?”

De nem érkezik válasz, csend honol,

S legbelül tudjuk mind: „Találkozunk még valahol!”.

Barát

Barát, ki a bajban fogja kezed,

Barát, ki a jóban veled együtt nevet.

Ki, ha rossz vagy, akkor is szeret,

S aki a homályban sem feled.

Barát, kivel ragyog minden nap,

Rólad beszélek – Te vagy!